Bharatanatyam   (Bharata Nátjam)

      Dél–India az ősi hindu hagyomány és kultúra hazája, ahol művészet és filozófia csodálatos harmóniában bontakozott ki az évezredek során. A tamil kultúra és nyelv hűen őrizte meg a védikus hagyományokat, mentesen minden idegen hatástól, és Tamil Nádu volt a bölcsője annak a legarchaikusabb klasszikus táncstilusnak is, mely a 20.századra Bharatanatyam néven vált ismertté világszerte.

      Bharata az ‘ ádi Guru ’ – azaz az első mester– aki a legkorábbi irásos értekezést hagyta az utókorra amely a tánc, a zene és az eladóművészet szinte minden részletével foglalkozik. A Natya Shastra (Nátja Sásztra) — minden művészet alapja — Natya Veda (Nátja Véda) néven is ismert, s mint ötödik véda a spirituális kapcsolat megteremtője művészet (kala) és filozófia (darsana) között.

      BhaRaTa mozaikszó is egyben mely az ősi tamil eposzgyűjtemény (Tiruvilayadal Puranam) szerint a Bháva (érzelem) Rága (dallam) Tála (ritmus) és Nátja (tánc,dráma) összművészeti koncepciójára utal.

      Számos irodalmi mű (Mahabharata, Ramayana, Malavikagnimitram, Tolkappiyam, Silappadikaram) és tudományos elméleti munka (BharatarNavam, Abhinaya Darpanam, Sangeeta Ratnakaram) valamint történeti leirás és szoborábrázolás ad számot a támcművészet kialakulásáról, elterjedéséről, virágzásáról.

      A Bharatanatyam kifinomult művészetét táncmesterek ( Nátjácsárja, Nattuvanar) és hivatásos rituális táncosnők ( Dévadászi, Rádzsanartaki) művelték és örökitették tovább az utókorra a tanár tanitvány láncolat szigorú hagyományát követve (guru–sisja parampara).
Dél–India templomai a középkori kultúra és művészet központjaivá váltak, ahol zene, tánc, költészet, épitészet és szobrászat elválaszthatatlan egységben fejlődött sugározva India spirituális örökségét.

      A tamil zene és tánc virágkora a 18–19.századra tehető, amikor a ‘ Tanjore Quartett ’ (Tandzsór Kvartett) néven ismert négy testvér–nattuvanar a táncmozdulatok (adavu) szisztematikus egymásra épülő sorrendjét megteremtve, valamint a tánc különféle aspektusainak teret engedő zeneművek komponálásával, a szinpadi repertoár kialakitásával (Margam) új dimenziókat nyitott a Bharatanatyam történetében.

      A Bharatanatyam eredeti tradicionális stilusai – Pandanallur, Tanjore, Vahzuvur, Kancheepuram, Mysore – a Tanjore Quartett kreativ művészetének egyenesági örökösei. A 20.században amikor a tánc a templomból kikerülve a városi szinpadokon talált helyet, a tradició egy másodlagos szintje is megjelent – Kalakshetra, Melattur stilus– ahol a szakrális, női művészi megnyilvánulásnak a drámai kifejezés és a férfitáncosok megjelenése merev technikai, előadói kereteket adott.