BhaRaTa mozaikszó is egyben mely az ősi tamil eposzgyűjtemény (Tiruvilayadal Puranam)
szerint a Bháva (érzelem) Rága (dallam) Tála (ritmus) és Nátja (tánc,dráma)
összművészeti koncepciójára utal.
Számos irodalmi mű (Mahabharata, Ramayana, Malavikagnimitram, Tolkappiyam, Silappadikaram)
és tudományos elméleti munka (BharatarNavam, Abhinaya Darpanam, Sangeeta Ratnakaram)
valamint történeti leirás és szoborábrázolás ad számot a
támcművészet kialakulásáról, elterjedéséről,
virágzásáról.
A Bharatanatyam kifinomult művészetét táncmesterek ( Nátjácsárja,
Nattuvanar) és hivatásos rituális táncosnők ( Dévadászi, Rádzsanartaki)
művelték és örökitették tovább az utókorra a tanár
tanitvány láncolat szigorú hagyományát követve (gurusisja parampara).
DélIndia templomai a középkori kultúra és művészet központjaivá
váltak, ahol zene, tánc, költészet, épitészet és szobrászat
elválaszthatatlan egységben fejlődött sugározva India spirituális
örökségét.
A tamil zene és tánc virágkora a 1819.századra tehető, amikor a
Tanjore Quartett (Tandzsór Kvartett) néven ismert négy testvérnattuvanar a
táncmozdulatok (adavu) szisztematikus egymásra épülő sorrendjét megteremtve,
valamint a tánc különféle aspektusainak teret engedő zeneművek
komponálásával, a szinpadi repertoár kialakitásával (Margam) új
dimenziókat nyitott a Bharatanatyam történetében.
A Bharatanatyam eredeti tradicionális stilusai Pandanallur, Tanjore, Vahzuvur, Kancheepuram, Mysore
a Tanjore Quartett kreativ művészetének egyenesági örökösei.
A 20.században amikor a tánc a templomból kikerülve a városi szinpadokon talált helyet,
a tradició egy másodlagos szintje is megjelent Kalakshetra, Melattur stilus ahol a szakrális,
női művészi megnyilvánulásnak a drámai kifejezés és a férfitáncosok
megjelenése merev technikai, előadói kereteket adott.